Jelenits István Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár Göd díszpolgáraként szeretettel mesélt portálunknak Duna-parti kis városunkról. Az idén 90 éves tanár urat a pályájáról kérdeztük, és persze a kapcsolatáról Göddel.
Szinte egész életében tanított, mit jelent Önnek a tanítás?
Arra éreztem hivatást, hogy tanítsak. Akkor jelentkeztem az egyetemre, amikor szakosították, így lettem magyar szakos tanár, majd teológiából szereztem doktorátust és piarista tanító lett belőlem. Magyart és hittant tanítottam, ez a két tantárgy érdekesen átszövi egymást. Mindig hivatásnak éreztem a munkámat. Főleg gimnáziumban, de főiskolán, egyetemen is tanítottam a pályám során, illetve szakmunkásképző intézetben is Gödön.
Milyen hasonlóságot lát az irodalom és a teológia tanításában?
Az irodalom nemcsak szórakoztató művekkel foglalkozik, hanem életet alakító művekkel. Az irodalom, a művészet gyönyörködtet is, de ugyanakkor nevel, világnézetet formál. Bizonyos mértékben rokonságban van a teológiával, de nem válik a teológia illusztrációjává.
A több évtizedes oktatási tapasztalatai alapján hogyan látja az oktatás mai színvonalát, mennyire fogékonyak napjainkban a diákok?
Már évek óta nem tanítok, de évekkel ezelőtt felkértek, hogy néhány órában tanítsam Pilinszky János költészetét. A meghívott tanár egykori tanítványom volt, aki megköszönte munkámat, de jelezte, hogy így ma már nem lehet tanítani. Másként tanítanak már napjainkban. Ez természetes, hiszen az információs csatornák előtt felnőtt gyerekek is másként olvasnak, mint korábban. Más szerepet tölt be az olvasás, mint régen.
Gödön a piarista szakiskola egyik alapítója. Hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen iskolát hozzanak létre?
A rendszerváltás lehetővé tette, hogy a régi iskoláink közül visszakapjunk párat. A két világháború között, csonka Magyarországon a piarista rendnek 10 gimnáziuma volt. Elvették őket, majd visszakaptunk néhányat. A gödi villát is megkaptuk, amelyben egykor a Nobel-díjas Wigner Jenő töltötte gyerekkorát. Eszembe jutott, hogy a rendalapítónk olyan időben alapította az első igazi tanítórendet, amikor a tagok azzal együtt vállalták a szerzetesi életet, hogy a fiatalok iskolai oktatásával szolgálják Istent. Akkoriban még nem volt kötelező az iskola, a szegények iskolázatlanul nőttek fel. Létrehoztak ingyenes iskolákat nekik, hogy a munka mellett tanításban is részesüljenek. Az oktatásban megtartottuk azokat a régi iskolákat, amiket az 1700-as években az őseink létesítettek, de alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz, mi is elvégeztük az egyetemet, hogy minél hatékonyabban tudjunk tanítani. Úgy éreztem, hogy ha új lehetőségek nyílnak meg a rendünk számára, akkor a rend alapítóinak kötelességük a szegények oktatására módot találni, olyanokéra, akik nem a szellemi, hanem a fizikai munkából szeretnének megélni. Ehhez viszont a szakmát meg kell tanulniuk. Amikor felszabadult az épületegyüttes és a város visszakapta, akkor a mi rendünk jelentkezett, hogy arra a célra használná az épületet, hogy a szegény gyerekeket minőségi szakoktatásban részesítse. Az volt a célunk, hogy hivatástudatot neveljünk a gyerekekbe. Szerencsére találtunk olyan nagyszerű szakembereket, akik bekapcsolódtak a szakmák oktatásába, és fontosnak találták, hogy a diákjaink törekedjenek a műveltség felszedésére a szakmai képzés mellett.
Most 30 éves az iskola. Mennyire sikerült az eredeti elképzeléseket megvalósítani?
Az ipari oktatás átalakulása miatt vannak hiányérzeteink, de alkalmazkodnunk kell a körülményekhez. Nem kérdés, hogy ma is érdemes olyan embereket tanítani, akik kézzel tudják kifaragni a követ, mert a régi épületeket rendbe hozni csak olyan eszközökkel lehet, amilyenekkel készültek, felépültek. A gond az, hogy az oktatás viszont napjainkban már nem erre rendezkedik be, főleg a gépek kezelésére tanítja a diákokat. Emiatt van egy kis zavar, hiszen mi nem ezt a szerepet szántuk az oktatásnak. Ezeket a hajszálereket, amelyek a múltat összekötik a jelennel, egy nagy országos hálózatnak kellene működtetnie szerintem.
Milyen a kapcsolata Göddel?
Úgy érzem, hogy hozzám mindig kedves volt a város és én viszont. Amikor gazdátlan maradt az alsógödi plébánia, segítettem misézni, ami évtizedekig tartó rendszeres kapcsolatot jelentett számomra Göddel. Sok családot ismertem meg, rendszereresen temettem is. Szoros kapcsolatom alakult ki a gödi emberekkel. Sok értékes szellemi mozgás figyelhető meg a városban.
Honnan jön a derű, amit sugároz? Mindig ilyen vidám természetű ember volt?
Azt hiszem, igen. A tanításhoz kell egy bizalom a gyerekben. A gyerek érdeklődését nemcsak szigorral lehet megnyerni, hanem a legfontosabb, hogy azt megfelelő eszközökkel felkeltsük. Mindig igyekeztem felpiszkálni a diákok érdeklődését, szerintem ez a legfontosabb.
90 éves lesz, de még a mai napig sokan kíváncsiak az ön véleményére, legyen az közügyi, oktatási vagy irodalmi kérdés. Hogyan fejleszthető a nyitott, egyetemes gondolkodásmód?
Azt gondolom, hogy ehhez hozzájárul a fiatalok jelenléte. Nemcsak a tanár tanítja a diákokat, hanem ha a tanár ügyesen megnyitja a diákok érdeklődését, akkor ez őt is megújulásra készteti, hiszen másfajta figyelemmel, lelkülettel kell figyeljen. Mi is tanulunk a diákoktól.
Hogyan éli meg a mindennapokat?
Elég nehezen élem meg, hogy elfogy az erőm, de ez az élet rendje, és próbálok jó képet vágni hozzá!
2021-ben ünnepeltük a Pilinszky-centenáriumot. Az ön életében Pilinszky János személye, barátsága, költészete milyen szerepet tölt be?
Elég nagy szerepet foglal el. Ebben az iskolában tanult diákkorában Pilinszky is, hiszen piarista diák volt. Szegeden találkoztam vele először, majd igazán jó kapcsolatba kerültünk. Költészete mindig korszerű volt. 1946-ben jelent meg a Trapéz és korlát, amely friss hangot ütött meg, 1959-ben pedig a Harmadnapon, amely az egész huszadik századi magyar irodalom egyik csúcspontja. Művészetében a költészet megszokott formái idegenek tőle, szokatlanul gazdag mondanivalóval írt az emberi létezésről, minden generáció számára érthetően.
