Már három éve alakult meg a Boldogságcseppek Alapítvány. Kitalálójával és egyik alapítójával, Szőke Krisztával beszélgettünk székhelyükön, az alsógödi állomás mellett.
Hogyan kezdődött ez a történet?
Ez egy blogból indult. 2012-ben különváltunk a férjemmel, három kisgyerekkel egyedül maradtam. A családom és a barátaim rengeteget segítettek, de mégis lesajnált valakinek éreztem magam, aki szegényes ruhákban küldte iskolába a gyerekeit. Akit néhol csak megtűrtek, és az is előfordult, hogy csak vajas kenyérre tellett. Akkor még alapítótársammal, az őrbottyáni Sipos Judittal mindketten online rádióknál, a Szívnél és a Silvernél dolgoztunk műsorvezetőként. Nagyon sokan segítettek nekünk, és akkor abban az élethelyzetben voltam, hogy nagyon megértettem azokat, akik rászorultak. Hamza Éva természetgyógyász is támogatott éveken át. 2014-ben a Fényünnep Meditáción összegyűjtött adományt elhozta nekünk, melyet szétosztottunk 27 család részére. Éveken át a Fényünnep Meditáción összegyűlt adományokat Alapítványunk kapta, melyet szétoszthattunk rászorultak között.
Nem csak megértette, tenni is akart értük.
Akkor volt egy olyan amerikai kezdeményezés, hogy legyen „száz boldog napod”. Elkezdtem írni, ez segített a nehéz helyzetben. Ebből lett egy blog, a Boldogságcseppek. A száz nap letelt, de én folytattam, mert sokaknak adott erőt. Hamza Éva spirituális tanítónak segítettem akkor, ő hozott ételadományt karácsony előtt 2014-ben, a Napfény Meditációtól. Olyan sokat, hogy abban az évben 27 családnak segíthettünk ebből. Így kezdődött a Cseppek.
Hogyan folytatódott?
Úgy gondoltuk, hogy ha ilyen mennyiségű adományt kaptunk, akkor nevesítsük. Megalapítottuk a karitatív szerveződést, ami három éve vált alapítvánnyá. Mikor nevet kerestünk, a Boldogságcseppeket választottuk. Ekkor szerveztünk kiállítást egy hajléktalan festőnek és lakáshoz juttattuk a családot.
Azt vallják, hogy „amikor adunk akkor valójában kapunk”.
Ebben az a szép, hogy bárki lehet adományozó – még a legszegényebb is tud adni valami apróságot és bárki lehet elfogadó. Lehet, hogy valaki idejön egy adománnyal, de itt talál egy kis kedvességet, mosolyt, odafigyelést, amivel ő is feltöltődik és boldogabban távozik. Látta a Jövő kezdetét? Ebben a filmben volt egy kisfiú, aki azt mondta: mindenkinek van olyan problémája, amit önállóan nem tudott megoldani. Én segítek neki három dolgot rendbe tenni. Nem kérek érte semmit, csak azt, hogy az az ember segítsen másik három embernek. Körülbelül ilyen a Cseppek is: az az ember, akinek mi segítettünk, fog segíteni másokon is. Ez a szereteteszme megy tovább, látszik a gyerekeken, akik jönnek ide. Belenőnek abba, hogy érzékenyek, elfogadóak legyenek.
Kik dolgoznak az alapítványnál?
Én az önkormányzatnál vagyok rendezvényszervező. Hetente két napon szociális munkát végzek az alapítványnál. Ezt a lehetőséget még az előző polgármester biztosította, de a jelenlegi is támogatja. Két diplomám van – rendezvényszervező, illetve környezetvédelmi agrármérnök. Húsz éve szervezek rendezvényeket, korábban a gödi polgárőrség alelnökeként. Itt is igyekszünk a környezetvédelmi szempontokat figyelembe venni – most keresünk például helyet a kupakgyűjtő szívnek Gödön. Mi rendszeresen gyűjtjük a kupakot és visszük el vidékre egy ágyhoz kötött, agyvérzéses 12 éves kisfiúnak, aki halmozottan sérült. Az anyukája neveli, a kupakokért cserébe pénzt kap.
Az önkénteseink nyugdíjasok, esetleg van más munkájuk, amiből élnek. De vannak köztük perifériára szorult emberek is, akik itt családra, közösségre találtak. Mivel nem tudunk nekik fizetni semmit, azt szoktuk mondani: ha megtetszik nekik egy ruha, vigyék el nyugodtan. Olyanok vagyunk, mint egy család – havonta köszöntjük a születés- és névnaposokat. Sokan vannak egyedül, nincs kivel beszélgetniük, magányosak – idejönnek és itt egy családra lelnek. Azt a szeretetet, törődést, odafigyelést megkapják, ami otthon hiányzik. Az alapítvány segít nekik, hogy talpra álljanak a krízishelyzetből.
Hogy jutottak a telephelyükhöz?
A területet, ahol működünk, az önkormányzattól béreljük. Egy vállalkozó, Frei Zsolt teljesen ingyen felújította a belső részét, így nem ázunk be, leszigetelte a tetőt is. Amikor ideköltöztünk, két éven keresztül sötétben voltunk. Volt, hogy -18 fokban dolgoztak a lányok, és ha esett az eső, akkor esett bentre is, mindenünk elázott. A villanyszerelési munkákat evezős társam, Nagy István csinálta meg, szintén barátságból. Áramot a szomszéd bölcsődéből kapunk, amikor szükségünk van rá. Beszéltünk a polgármester úrral, hogy szeretnénk egy nagyobb helyet, de sajnos még nem találtunk megfelelőt. Olyan új központ volna jó, ahol a tanfolyamainkat is meg tudnánk tartani, és kellene nem csak raktár, hanem irodahelyiség is. Egy-egy garázsvásár alkalmával sokan jönnek ide, olyan helyre nem költözhetünk, ahol a lakosságot zavarjuk.
Interjúnk következő részében bemutatjuk az alapítvány életét és tevékenységét.
