Hazánkban az elmúlt évtizedekben közösségi, önkéntes lakossági természetvédelmi tevékenységgé vált a békamentés, aminek része az ideiglenes útmenti békamentő terelőkerítések megépítése, néhány hétig történő működtetése, majd lebontása és a vízaknák ellenőrzése is.
Tél végén, tavasz elején a téli álomból felébredő békák tömegesen indulnak meg a tavak, csatornák, nagyobb vízállások felé, miközben az úthálózaton ezres nagyságrendben esnek áldozatául a gépjárműforgalomnak. Ezt legbiztosabban az úttest részét alkotó kétoldali terelőárok és az ezeket összekötő alagútátjárók kiépítésével lehet megelőzni – ez azonban jelentős költségnövekedést jelent, különösen utólagos kialakítás esetén. Magyarországon sajnos még nem tekinthetőek országszerte általánosnak ezek a műtárgyak, éppen ezért kellett kidolgozni egy gyorsan és olcsók kivitelezhető alternatív megoldást.
A településeken is általánosan előforduló zöld és barna varangy, valamint a barna ásóbéka, helyenként a bajszos- vagy barnabékák (erdei, mocsári és gyepi béka), de akár még a vizektől elkalandozó zöldbékák és unkák is a vízóraaknákba pottyanva, pincékbe tévedve végleg csapdába kerülhetnek és lassan eléhezve akár évekig, a halálukig sínylődhetnek.
Ezért jelent óriási segítséget az állatoknak, és járul hozzá a települések biológia sokféleségének védelméhez, ha március második felétől augusztus végéig néhány alkalommal vagy kora tavasszal legalább egyszer ellenőrizzük a vízóraaknákat, és kimentjük onnan a bajba jutott békákat. Ilyen ellenőrzésekre és mentésekre kiválóan alkalmasak a sok helyen havonkénti vízóra-leolvasások, amikor amúgy is fel kell nyitni az aknák tetejét.
