Ahogy ígértük, folytatjuk korábbi cikkünket Potyó Imrével, az év természetfotósával. A gödi születésű természetfotóst a homokszigetre kísértük el. Ott elmesélte, hogy kik inspirálták gyermekkorában a természet alapos megfigyelésére, miként választja ki fotós témáit és hogyan változott meg az élete e rangos díj elnyerésével. Riportsorozatunk harmadik, befejező részét a következő napokban közöljük.
Mikor alakult ki az érdeklődésed a természet iránt?
Tizenéves koromban sokat kirándultunk a családommal Gödön és a Börzsönyben. Apukámmal jártuk a természetet, bicikliztünk. Ezzel párhuzamosan rátaláltam azokra az olvasmányokra, amelyek elmélyítették az érdeklődésemet a természet iránt. Így lettem rajongója Fekete István, Bársony István regényeinek. Bársony Istvánt kevesebben ismerik, pedig nagyszerű író, Fekete István példaképe volt. Schmidt Egon Kossuth-díjas ornitológus író könyveit is bújtam, aki főleg madarakról mesélt. A könyvek hatással voltak rám, csakúgy, mint a természetben járás, a távcsöves megfigyelés, ami később átalakult fotózássá. 2007-ben kezdtem el komolyabban fotózni, akkor vettem tükörreflexes fényképezőgépet.
Hogyan választod ki a témát? Az inspirál, amit még kevesen dolgoztak fel?
A legtöbb jó fotó újszerű, soha nem látott. Vagy új fajt mutatunk meg egy képen, és azért újszerű, vagy új megvalósításban, új kompozícióban mutatjuk meg az adott témát. Természetesen a kettő együtt a legkiemelkedőbb – például egy alig látott ugróvillást gyönyörű ellenfényben fotózni. Azok a maradandó fotók, amelyek meghökkentik a nézőt.
Az egymilliméteres állatkák fotózása igazi kihívás lehet. Az ugróvillásokat mások is lencsevégre kapták már?
Van néhány ugróvillás fotós Magyarországon, de ők nem ellenfényből fotóznak, ilyen például Ujvári Zsolt. De én ellenfényben örökítem meg ezeket a kis állatkákat, hogy még látványosabb legyen a kép. Az objektumot ezzel még jobban kiemelem. Nyertem egy makrófelszerelést, kicsit kibővítettem, és belemerültem a makróvilágba. Teljesen elvarázsolt. A legjobb témák tényleg Gödön vannak. Itt több és többféle az ugróvillás.
Beszélgetésünk közben átsétáltunk a gödi homokszigetre, ahol ismét csodás látvány fogad minket. A sziget hossza erősen függ a vízállástól, általában nagyjából egy kilométer. Legnagyobb szélessége nem éri el a 100 métert. A parttól időszakosan a helyiek által Kis-Dunának elnevezett mellékág választja el. A legnagyobb árvizek a szigetet teljes egészében elborítják, míg a legkisebb vízálláskor a mellékág szinte teljesen kiszárad. A Gödi-sziget és a Holtág Természetvédelmi Terület a Duna-Ipoly Nemzeti Park megalakulásával annak része lett, így országos védettség alá került.
Itt már több embert látunk sétálni. Népszerű helyszíne ez Gödnek?
Nyáron ezer ember van itt, nagyon közkedvelt ez a rész. Kiválóan alkalmas a víz fürdésre. Szemben a Visegrádi-hegység és a Pilis, jobbra a Naszály látható. Régen madarászni jártam ide. Időnként látni récéket meg bukókat, jól meg lehet őket figyelni. Júniusban van a szentjánosbogár-rajzás a homokszigeten és az ártéri sétányon. Három centiméterre repülnek a bogarak a gépem előtt. Fejlámpával közlekedek közöttük, nem zavarja őket. Gyakorlatilag úgy néz ki egy ilyen fotózás, hogy rohangálok utánuk, makróobjektívvel vagy halszemoptikával fotózom őket alkonyatkor. Ha úgy érzem, hogy közel vannak a géphez, akkor vakuzom. Készült egy díjnyertes képem is ebben a témában, ahol látjuk a zöld csíkot a képen. Nagyon várom a júniusi estéket, ez egy nagyon izgalmas téma!
Idén másodjára nyerted el az Év Természetfotósa díjat. Amikor két évvel ezelőtt először kaptad meg, milyen változást hozott az életedbe?
Nagyon sokan megkerestek, nemcsak szakmabéliek. Rám írtak ismeretlen emberek a közösségi oldalon. A tanácsomat kérték, hogy milyen fényképezőgépet vegyenek, milyen fényt használjanak, vagy kérték, hogy elkísérhessenek fotózni. Még többen lettek kíváncsiak rám, én pedig sok embert megismertem. Ezek nagyon jó dolgok. Nagyobb lett a követői táborom is. Szakmai részről pedig méginkább bekapcsolódtam a vérkeringésbe: előadásokra hívnak, cikkeket kérnek, sok fotót is szeretnének, interjúk készülnek. Egyre több meghívást kaptam fotópályázatokra is zsűrizni.
A zsűrizést szereted?
Az Év Természetfotósa díj megnyerésével a következő évben automatikusan felkérnek a zsűrizésre, amit vagy elfogad az ember, vagy nem. Én elfogadtam a felkérést, mert izgalmas megmenteni olyan képet, amit jónak gondolok, a zsűri többi tagja viszont nem, és sokszor ki akarja dobni. Próbálom az értékes képeket megmenteni.
Az Év Természetfotósa elismerés nagy érdeklődést vált ki. Jól látom ezt?
Igen, ez a legrangosabb közép-európai természetfotós pályázat, 28 éve folyamatosan meghirdetett és szakmailag elismert verseny. A természetfotózáson kívül három szakmai újságba írok cikkeket, az Élet és Tudományba, a Varázslatos Magyarországba és a Cincér magazinba. Ha nemzetközi pályázaton nyer egy képem, akkor külföldi lapok is megkeresnek. A világ legrangosabb pályázatára, a Wildlife Photography of the Year megmérettetésére háromszor kerültem be, négy képemmel. Ennek a mintájára épül fel a hazai Év Természetfotósa is.
A jogdíjak miatt árucikké válnak a képeid?
Igen, ez így van, egy idő után akár szép anyagi kiegészítés is kialakulhat ebből. A hazai természetfotósok azonban csak képek, esetleg könyvek eladásából nem élnének meg. Ha ír az ember, akkor sok újságba publikálhat, sok előadásra kérhetik fel, workshopokat is tarthat. Máté Bence például turizmussal is foglalkozik, ő a saját leseit adja ki. Ez az egész dolog egy idő után életformává válik. Nekem jelenleg főállásom van, hiszen a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának munkatársa vagyok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkám a szenvedélyem. A nemzeti park látogatóközpontjában fotóstúrákat és más egyéb tematikus túrákat is vezetek.
Egy idő után branddé válhat egy természetfotós?
Rólam az a kép alakult ki, hogy olyan témákat hozok, melyeket korábban nem ismertek, és főleg az éjszakai természetből.
