Egy kisvárdai tűzoltó elmondta, hogyan zajlott a mentés a földrengés után. Durucz Gabi a Friss FM-en Gyebnár Zsolt tűzoltó főtörzszászlóssal beszélgetett.
Zsolt a legendás Hunor mentőcsapat tagjaként indult még az évszázad földrengésének napján 49 társával, a mentőszolgálat szakembereivel és két keresőkutyával Törökországba. 1996 óta hivatása a tűzoltás, igazából családi hagyományt követ: édesapja is 19 évig ezt gyakorolta.
Hivatástudat, kitartás, fizikai és mentális felkészültség, ügyesség. Mint a műsorban elhangzott, ezek a minőségek tették alkalmassá arra, hogy 2013 októberétől tagja lehessen a Hunornak, Kisvárdáról egyedüliként. De az egész megyéből mindössze nyolcan vannak.
Zsolt mindeddig megrendezett katasztrófák helyszínén gyakorlatozott: Londonban, Szerbiában és Romániában. Most azonban éles riasztás jött: február 6-án hajnalban 7,8-es erősségű földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát. Akkor még legrosszabb álmában sem gondolta senki, hogy
mára 35 ezer fölé nő az áldozatok száma. Városok, falvak váltak a földdel egyenlővé, a romok alatt rengeteg ember rekedt.
Még aznap sms-ben kapták a riasztást, hogy indulni kell. Este repülőre ültek, ottani idő szerint hajnal 2-re értek Adanába. Igazság szerint nem oda készültek, de a bevetési helyükhöz közelebbi reptér is megrongálódott, ezért 200 kilométert kellett még teherautóval és buszokkal utazni Antakyába – mesélte Gyebnár Zsolt.
“Olyan látvány fogadott, amit csak katasztrófafilmekben lát az ember. De ezt nem lehetett megállítani. Nem volt egy ép épület, szintek csúsztak össze, tűntek el a föld színéről. Több ezren tolongtak az utcákon” – idézte fel az első perceket a helyszínen.
A rengés epicentrumától csaknem 200 kilométerre voltak, de ott is minden épület megsérült. A helyi katasztrófavédelemtől kaptak GPS-koordinátát, hogy hova kell menniük. Két csapatra osztották őket: alfa és bravó. Az alfa egyből átöltözött és indult kutatni, a bravó felállította a sátortábort. Aztán nyolc órás váltással folytatták a munkát. A Hunor városi kutató-mentő egység, 24 órán keresztül folyamatosan tud a romokon dolgozni. Kint voltak hat egész napot, ezalatt megállás nélkül ment a munka.
A körülményekről elmondta a kisvárdai tűzoltó, hogy mínusz 7 fok is volt éjszaka. A sátrakban babapopsitörlővel tisztálkodtak, míg a 4. napon sikerült összeállítaniuk egy zuhanyzót. Nem volt áram, nem volt víz a környéken, két napig internet sem. Tíz napra elegendő ellátmányt vittek magukkal: élelmet, vizet, hogy ne terheljék tovább a katasztrófa miatt már amúgy is túlterhelt helyi hatóságokat. Konzerveken, tartós kenyéren, önmelegítős ételeken éltek. Egyszer találtak egy rekesz kólát: mindenkinek jutott két deci, ez ünnep volt.
“Felderítéssel indul a munka. A műveleti tisztek a helyiektől megtudják, hol lehetnek a romok alatt emberek. Olyan 11 emeletes épületben dolgoztunk, ahol 1200 ember lakott, és hajnalban, amikor a földrengés történt, majdnem mindenki otthon volt.” Kutyás felderítés következett, a két kutya jelzéseire kezdtek menteni. Ahova lehetett, és ahova befértek, oda bementek. Sokszor hangok alapján tájékozódtak, hogy merre kellene menni, de gyakran ez is megtévesztő, mert a romok között olyan alagutak, járatok keletkezhetnek, amelyek a hangot méterekkel eltérítik. Amíg ki nem emelik, meg nem győződnek arról, hogy meghalt, addig mindenkit élőnek tekintenek. Vagyis úgy kell beavatkozniuk, hogy mindentől óvják a betemetetteket: a legkisebb betondaraboktól, romoktól, portól.
Sok tényező nehezítette a munkát – mesélte Gyebnár Zsolt. Az épület, amelyben mentettek, égett, amikor odaértek, tűzoltók oltották. A hőhatás, a füst a betonelemek között, az éjszakai hideg komoly fizikai megpróbáltatást jelentettek.
Ehhez jött a lelki teher: hozzátartozók kérdezték őket fotókat mutogatva, hogy látták-e a rokonukat. Megrázó volt – mondja Zsolt.
“Mondták, hogy menjünk ide, menjünk oda, ők hangokat hallanak. De nem tehettük: a műveleti tiszt dönti el, hova mehetünk.”
A helyiek nagyon tiszteltek, szerették a Hunor csapatát: dicsérték őket, segítettek, kivették a kezükből az eszközöket, vitték helyettük, hogy tudjanak dolgozni.
“Örültek nagyon, ha túlélőt találtunk, de hálásak voltak akkor is, ha halott hozzátartozót szedtünk ki a romok alól, mert így tisztességgel el tudják temetni, nem kerül tömegsírba.”
Katonai kíséretet kaptak, egyik alkalommal az egyik katona lerogyott a romok közt és elkezdett sírni. Kérdezték, mi a baj, és mondta, hogy ott fekszik a családja – idézi fel Zsolt, és ez az a pillanat, amikor elcsuklik a hangja. Hisz ő maga is kétgyermekes családapa, szerető család várta haza Kisvárdára.
Ez volt az első nagyobb természeti katasztrófa, ahol elmondhatatlanul sok sérülttel és halottal találkozott. Összesen 17 túlélőt és 29 elhunytat hoztak ki a romok alól. Zsolt szerint ez kevés, az érintett családoknak viszont maga az egész világ.
17 élet és 29 ember, aki méltó végtisztességet kaphatott nekik köszönhetően.
A beszélgetésből megtudtuk, hogy a Hunor két kutyája, Dexter és Karma nagyon ügyes volt. Nagyon sok embert felkutattak, de elfáradtak ők is. Karma meg is sérült, leesett egy romról, de folytatta hősiesen a mentést. Vagyis ugatással jelezte, ha túlélőt talált, és viselkedése megváltoztatásával pedig azt, ha holttestre bukkant.
Bár ő volt az egyetlen kisvárdai mentő az évszázad földrengése után Törökországban, Zsoltnak volt egy érdekes találkozása valakivel, aki szintén kötődik Kisvárdához és környékéhez. “Sok tolmács segédkezett a mentésnél. Szerdán megjelent az egyik a táborban, kis akcentussal beszélt magyarul… Magyarországon élt, és jött segíteni Isztambulból tolmácskodni. Ő is rengeteget dolgozott, három nap alatt 4 órát aludt. Sokat beszélgettünk vele, és kiderült, hogy a felesége szabolcsveresmarti.”
Mióta hazajött, Zsolt tudja, hogy az életben a kis dolgoknak is nagyon lehet örülni. És tudja azt is, miért szereti a hivatását: mert segíthet az embereknek. De volt valami, ami neki segített sokat Törökországban. És ez nem volt más, mint a családja és a kisvárdaiak támogatása, közösségi oldalakon és üzenetekben egyaránt.
