Rózsa Julianna 7 éves korában csatlakozott a gödi KajakStart programba, majd 10 éves korától kezdett el kajakozni Németh István (Putyu) edző felügyelete mellett. Már első évében sikerült magyar bajnoki címet szereznie, amelyet több is követett, régiós válogatott lett, korosztályának az élmezőnyéhez tartozott. Tavaly azonban már azt érezte, a síkvízi versenyzés nem motiválja őt eléggé, és kezdett távolodni a sportágtól. Idén azonban érdekes fordulat következett be az életében.
Teljesen hétköznapi történet bármely sportágban, hogy az évek múlásával, leginkább a gimnáziumi évek eljövetelével, a gyerekek motivációja a sport felé megkopik, és például a tanulásra kerül nagyobb hangsúly. Sokan abba is hagyják a versenyzést. Nálad hogy zajlott ez a folyamat, és mi hozott változást?
Az elmúlt évben éreztem azt először, hogy nem vagyok már annyira motivált a kajakedzéseken és a versenyeken, mint azt megelőzően, és mivel a tanulás mindig jól ment, arra helyeztem nagyobb fókuszt. Idén is indultam még májusban a maraton magyar bajnokságon, ahol 5. lettem, de az a rendszeresség, ami 2020-tól jellemezte az életemet, már nem volt tetten érhető a felkészülésben. A Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziumban tanulok Újpesten, a második évfolyamot fejeztem be nemrég, és idén félévkor az Erasmus programon keresztül pályázni lehetett arra, hogy 2 hónapot külföldön tölthessek, ennek pedig a jó tanulás alapfeltétele volt. Az országot én választottam ki, de még azt is megszerveztem, hogy melyik iskolába, milyen családhoz kerüljek, és az is fontos szempont volt, hogy azért kajakozni tudjak továbbra is. Szlovénia kézenfekvő döntés volt számomra, mivel nyaranta már 2 éve járok Szlovéniába egy nemzetközi versenyre (Bohinj), egy maratoni távú megmérettetésre. 10 km-es távon versenyeztem és az elmúlt években nyerni tudtam, ezért jó emlékeim voltak a helyről. Végül Ljubljanát választottam célvárosnak, azon belül egy Waldorf-gimnáziumot, ide könnyebb volt a szervezés is. Az elképzelésem bevált, mert nagyon jó osztályba kerültem és sok barátot szereztem, támogattak a helyiek mindenben. Idén márciusban és áprilisban töltöttem ki a két hónapot, kollégiumban laktam, közel az iskolához. A sulihoz közel volt egy kajakegyesület is, akikkel felvettem a kapcsolatot még itthonról, hiszen a szlovéniai versenyek kapcsán már volt kontaktom pár emberhez, így elég könnyen sikerült mindennek a helyére kerülnie körülöttem.
Mennyire volt erős az elhatározásod, hogy lassan befejezed a pályafutásodat?
Az elmúlt évben már fontolgattam, hogy abbahagyom a síkvízi kajakozást, ezért is volt jó ez az új inger, ami motivációt adott ahhoz, hogy újra belevessem magam a munkába. Természetesen délelőtt suliba jártam (és az itthoni feladatokat is megkaptam az osztálytársaktól, amikből vizsgáznom kellett a későbbiekben), délután pedig edzésre menten, vagyis a napi rutinom nem sokban különbözött az itthonitól. Mégis az új ingerek hatására másképpen tekintettem a lehetőségemre, és ez felvillanyozott.
Az egyesület, ahová csatlakoztál és a kajakosok, akikkel együtt készültél, milyen rendszer szerint dolgoztak, és abban te hol találtad meg a helyed?
Maks volt az edzőm, a csoporton belül a legfiatalabb voltam, azonban nagyon támogató légkör vett körbe. Síkvízen edzettünk a Ljubljanica folyón, ami olyan folyó, hogy ha esik az eső, akkor vadvíz lesz belőle. Az edzések felén “downriver” hajóval mentem (magyarul “lesikló” hajóként nevezik szakmai berkeken belül), ez egy kicsit hosszabb és vaskosabb, mint a szlalomhajó, amivel az olimpián mennek a versenyzők. Szóval alapvetően vadvízen edzettünk, ami nagyon megtetszett. Szlovéniában mindenki szlalommal kezd, utána döntenek arról, hogy maradnak-e szlalomban vagy átülnek K hajóba, de a szlalomosok és a kajakosok is indulnak “downriver” hajós versenyeken, és nemzetközileg kifejezetten sikeresek ebben a szakágban. A “downriver” hajókkal akkor lehet a legjobban edzeni, amikor áradnak a folyók és nagyok a hullámok (mint a rafting során), ezeket K hajóval már nem lehet megülni, borulás lenne a vége. Mivel sok, hegyekről leérkező folyó van Szlovéniában, így sok lehetőséget kínál az ország az ilyen típusú hajókkal való edzésre is (a “downriver” versenyek célja, hogy a versenyző az áramlás irányát követve a lehető legrövidebb idő alatt végig evezzen egy előre meghatározott szakaszon, leküzdve az útvonal adta technikai nehézségeket is (a szerk.).
Magyarországon mennyire vannak hagyományai ennek a szakágnak, egyáltalán van-e arra mód, hogy valaki ebbe az irányba képezze magát?
Megismertem Seprenyi Sárát, aki december óta a magyar szlalomszakág fejlesztési koordinátora (régebben kiváló szlalomversenyző is volt, most már inkább edző és szakágvezető), és az edzőm, Maks egyeztetett Sárával, hogy idén lesz egy világbajnokság Szlovéniában, ahol én is indulhatnék, azonban ehhez a Magyar Kajak-Kenu Szövetség támogatása is kellett, illetve el kellett indulnom egy szlovéniai versenyen, amit Solkanban rendeztek, a vb helyszínén. Sprint és classic versenyszámokban kellett indulnom, és csak az volt a feladat, hogy végig érjek a pályán, ami classic-ban sikerült, így pedig a szövetség is hozzájárult a vb-re történő nevezésemhez. Sajnos Magyarországon még nincs hagyománya ennek a szakágnak, Győrben kezd alakulni valami, pont Sára közreműködésével, de az is látszik azért, hogy hazánk nem az erős sodrású hegyi folyókról és zúgókról híres, és ezen nem is lehet változtatni. Mesterséges építésű pályákkal és akadályokkal a lehetőség meglenne rá, a kérdés az akarat, és bizonyára a pénzügyi feltételek megteremtése, amelyek összefüggnek.
Milyen versenyszámokban indultál, és hogyan kell elképzelni ezeket a vadvízi versenyeket?
A sprintversenyek egy 300-400 m hosszú pályán zajlanak, ami kifejezetten vadvíz, iszonyú hullámokkal, kövekkel, sodrással, leginkább a természet adta akadályokkal (hasonlóan a szlalompályákhoz, csak azok leginkább mesterségesen épített pályák). A classic versenyszámban is le kell evezni ezen a sprintpályán, de utána még 3 km síkvízi evezés is van, itt a világbajnokságon például további 2 nagy zúgón kellett átjutni ezidő alatt. Ehhez volt szükséges az az állóképesség és síkvízi tapasztalat, amit a Németh Istvánnal (Putyu) közös munka alapozott meg sok év alatt Gödön, a Dunán.
A világbajnokság hogyan zajlott, mely versenyszámokban álltál rajthoz és milyen eredményeket értél el? Viszonylag kevés tapasztalattal mentél neki ennek a versenynek, hogyan látod belülről a lehetőségeidet a jövőre nézve?
Az ifjúsági és U23 Downriver Világbajnokság július 1-6. között volt Solkanban. A szakág az ICF (Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség) égisze alá tartozik, és sok síkvízi versenyző is indul a különböző versenyszámokban, de inkább szlalomosok érnek el jobb helyezéseket, ha már az olimpiai versenyszámok szemüvegén keresztül nézzük az eseményeket. Természetesen itt is a szakági specialisták a legsikeresebbek. A verseny előtti 2 hetet már Szlovéniában töltöttem, ott készültem a többiekkel. A classic versenyszámot rendezték korábban, ami közelebb áll hozzám, hiszen a maratoni távokon jobban teljesítettem mindig is. Idén május közepén is indultam még Győrben az országos maraton bajnokságon, ahol 5. lettem, magamat is kicsit meglepve ezzel, de tény, az állóképességi versenyszámok jobban fekszenek. 19. helyezést értem el, a középmezőnyben végeztem úgy, hogy viszonylag kevés tapasztalatom van még ebben a szakágban. A sprintben pedig 20. helyen végeztem, ott nem kerültem döntőbe. A helyszínen lehetőséget kaptam vadvízi kenuval is lemenni egy pályán, ami azért más, mert két lábbal térdelünk a hajón és le vagyunk szíjazva, hogy rajta tudjunk maradni. Ez a versenyszám nem igazán jött be, maradok a kajaknál.
Nagyon szeretném folytatni a “downriver” kajakozást, az erre való felkészülést, Magyarországon azonban nagyon szűkösek a lehetőségek. A szlovén csapat természetesen vár vissza és augusztusban megyek is hozzájuk egy táborba Solkanba, ahol megtanítják a szlalomozás alapjait is, ami a “downriverhez” is nagyon jó lesz majd. Ausztriába is van meghívásom egy edzőhöz, ahol szintén kiváló folyóvizek vannak a felkészüléshez. Nagyon motiváló, hogy jövőre Eb-t, 2 év múlva vb-t rendeznek az ifjúsági korosztálynak, ami az U17-U18-as korosztályt jelenti (idén még csak U16-os vagyok), addigra én is ebbe a korosztályba tartozom majd. Sokat gondolkodom, hogy miként szervezzem az életem a következő évekre, mivel itt Gödön kiváló fizikai alapokat szerezhetek Putyu csoportjával együtt dolgozva, a speciális technikai alapokat pedig Szlovéniában kaphatnám meg. Mindezeket kiegészíteném egy saját magamra szabott edzéstervvel, ami speciális gyakorlatokat is tartalmazna az új szakág igénybevételének megfelelően, és még a szlovén edzőm is adna támogatást edzéstervvel, hogy a legjobban fel tudjak készülni a versenyekre. Nem lenne kérdés bennem, hogy mit csináljak, ha Szlovéniában élnék, Magyarországon élve kicsit több fejtörést okoz 16 évesen a hogyan tovább, mindenesetre nagyon élvezem az új kihívásokat és tele vagyok energiával, motivációval.
