Augusztus 20-án osztották ki a városi díjakat Gödön. Molnár Krisztina, a gödi Kastély Óvoda dajkája kapta meg a Gödi gyermekekért díjat. Krisztina csak 5 éve dolgozik ezen a területen, ezért is meglepő, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire belopta magát a gyerekek és a munkadói szívébe.
Mennyire lepte meg, hogy ön kapta a Göd gyermekeiért díjat?
Nagyon meglepett, abszolút nem számítottam rá, nem is tudtam erről a díjról. Mivel csak öt éve vagyok ezen a pályán, erre egyáltalán nem gondoltam.
Ez nagyon kevés idő egy ilyen kiemelkedő díj elnyerésére. Azt jelentheti, hogy az 5 év alatt felfigyeltek a munkájára a vezetők. Feltételezem, hogy imádják a gyerekek.
Ez kölcsönös – amennyire imádnak engem, annyira imádom én is őket! Nagyon szeretek gyerekek között lenni. Ennek az az előzménye, hogy nyomdász családba születtem, és a szakmám szerint nyomdaipari végzettségem van. Az élethelyzetemből adódóan muszáj volt váltani, és olyan munkát kerestem, ami helyben volt, Gödön, közel a családomhoz, mert a férjem betegápolását kellett elvállalnom a munka mellett. Egy barátnőm dolgozott dajkaként az alsógödi Kastély Óvodában, ő ajánlotta, hogy végezzem el a dajkaiskolát, adjam be az önéletrajzomat, hátha adódik állás.
Hogyan tanult bele a dajkai munkába?
Mihelyt üresedés volt az óvodában, szóltak nekem. Ide kerültem rögtön a Jávorka utcai Hétszínvilág Óvodába, ami a legkisebb óvodaegység. Úgy néz ki, mint egy mézeskalács házikó egy parkban, rendkívüli hangulata van az épületnek. Kétcsoportos intézmény vagyunk, ennek van egy családias varázsa. Úgy érzem, itt családra is leltem: annyira megszerettem ezt a munkát, hogy már nem is vágyom máshová.
Mi a dajka feladata?
Azon kívül, hogy segítjük az óvodapedagógus munkáját, a gyerekek gondozása, szeretgetése a feladatunk. Az óvónőnek elég szerteágazó a munkája, a mi szerepünk kicsit a nagymamákéhoz hasonló. Olyan, mint egy kedves, odabújós nagyiszerep. Mindig igyekszem a szeretetnyelvet megtalálni a gyerekekkel, nagyon türelmes vagyok. Nekem kihívás, hogy magamat elfogadtassam egy gyerekkel, és próbálom megteremteni neki azt a hangulatot, hogy minél jobban otthon érezze magát az óvodában. Elég hamar a bizalmukba fogadnak, hamar megtalálom a gyerekekkel a saját nyelvünket, dajkálom és babusgatom is őket.
Milyen céljai vannak a pályán?
Pár évvel ezelőtt még felmerült bennem a gondolat, hogy elvégezhetném az óvodapedagógusi képzést, de most már biztosan nem fogom, hiszen 52 éves vagyok. Őszintén szólva, ettől az is elriaszt, hogy nagyon sok az olyan pluszfeladatuk az óvónőknek, ami nem a gyerekneveléssel kapcsolatos, hanem az adminisztrációt jelenti, és emellett sok a megfelelés is a tankerület felé. Ez a része engem ennyi idősen nem vonz. Az előző munkahelyemen, a nyomdaiparban már megvalósítottam önmagam, így ez a mostani munka nekem jutalomjáték. Nagyon szeretem a gyerekeket, és ezt ők is érzik. Nagyon jól esik, hogy pár év távlatából is emlékeznek rám, rám köszönnek és kiabálnak a gödi Pennyben. Ez nekem így nagyon megfelel.
Aktívan sportolok, és a gyerekeknek mindig beszámolok az eredményeimről. Ők erre nagyon vevők, szeretik hallgatni a beszámolóimat. Idén is körbefutottam a Balatont, mindig várják, hogy megosszam velük az élményeimet. Mutogatom nekik az érmeimet, ezzel próbálom őket motiválni a sportra, a mozgásra. A gyerekek nagyon érdeklődők, fel kell kelteni az érdeklődésüket. A sportban is keresem a kihívásokat, úgy, mint a munka területén. Szeretem a nehezebben megszelídíthető és a problémás gyerekeket is, hiszen velük szót érteni kihívás. Maximalista vagyok mindenben. Természetesen örülök a díjnak, és nagyon jól esik, hogy a főnökeim észrevették a maximalizmusomat.
