Munkácsy Mihály egyik híres festménye, a Rőzsehordó nő sokunk által ismert és megcsodált művészi alkotás. Egy nehéz munkát végző fáradt asszony magába roskadó alakját láthatjuk rajta, rőzseköteggel a hátán. Elgondolkoztató, hogy mennyi fáradsággal járt lehajolni, összeszedni, nyalábba kötni és cipelni a gallyakat, hogy majd kihűlt lakásában, netán szerény kunyhójában meleget tudjon csiholni belőlük. Dr. Kölcsei Tamás írása a Gödi Hírnöknek.
Napjainkban, a civilizáció világában egy ilyen jelenet megjelenítése szinte kuriózumnak számít, miközben a súlyosbodó energiaválság egyre jobban rávilágít a rőzsehordó nő (szimbolikus értelmezésű) tevékenységének fontosságára, mondhatni reneszánszára. Bárhol is jár az ember – úton-útfélen – otthagyott korhadó, rothadó ágak lehangoló látványa fogadja. Ki szedi össze ezeket? Miért is mennek azok veszendőbe? A gazdátlannak tűnő területeket csúfító levágott, leszakadt ágak, gallyak összeszedése és fűtésre alkalmassá tétele – mondhatni – nem a mi dolgunk. De kertjeink kapuján belépve, a passzív szemléletet kint hagyva, cselekednünk kellene.
Lépten-nyomon tapasztalni, hogy a kertekben felhalmozódott, levágott gallyak, ágak „eltüntetése” sok kerttulajdonosnak jelent visszatérő gondot. Azt is tapasztalni, hogy a földön heverő gallyak, ágak összeszedésére szóló szelíd felkérés a fiatalok, fiatal családtagok részéről gyakran (szerencsére nem mindig!) süket fülekre talál – fáradtságra, jogos kimerültségre hivatkozva. Majd az illető elvonulva számítógépénél, okostelefonjánál talál hasznosnak vélt elfoglaltságot, békén hagyva a felszedésre, összegyűjtésre váró gallyakat. Netán irodalmi érdeklődését kielégítve Petőfi A Tisza című versét olvasva talál kikapcsolódást, elmerengve a szép képen, ahogy „lobogott a rőzseláng mellettünk”…
Energiaszegény, tűzifa iránti növekvő igényekkel terhelt napjainkban elgondolkodtató, hogy a méretes gallyakat miért ne lehetne tüzelésre feldarabolni, az aprókat pedig aprítás után komposztálásra, talajtakarásra használni. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan vállalkozó (akár egy szorgos helybeli), akit e-mailen vagy telefonon elérve meg lehetne bízni a felaprítással. A kerttulajdonos ily módon – fizetés ellenében – megszabadulna a kertjében felhalmozódott csúf gallykötegektől, az aprítást végző vállalkozó pedig tüzelőanyaghoz jutna (pénzbevétel mellett), vagy pedig maga a megrendelő, azaz a kerttulajdonos használná fel a felaprított gallyakat (tüzelésre, komposztnak, talajtakarásra).
Tudom, könnyű ezt felvetni, mert a kivitelezés megszervezése sok gonddal járna, például időpontot egyeztetni a gallyaprító gép tulajdonosával, hogy gazdaságossági okokból egyszerre több közeli helyen történjen a kiszállás. Az érintett kerttulajdonosokkal (megrendelőkkel) és a géptulajdonos vállalkozóval az időpontok egyeztetése nagy körültekintést, alapos szervezést igényelne. Ráadásul nem most – a nyirkos, esős időben – kellene ezt a munkát elvégeztetni, hanem nyáron kellett volna, amikor a gallyak szárazak voltak, így nagy fűtőértéket képviseltek. De egyéb buktatók is lehetnek, amikre jelen sorok naiv írója nem gondol.
Biztos lesznek a felvetésre bölcs, tapasztalt reagálók, akik nem kioktató lekezeléssel, hanem építő gondolatokkal egészítik ki a javasolt módszer kivitelezhetőségét, illetve felhívják a figyelmet a megvalósíthatóság akadályaira és annak elhárítására.
Akikre mindez közömbösen hat, a felvetett ötlet „hidegen hagy”, azoknak talán Munkácsy Mihály idézett csodálatos festményének megtekintése esztétikai élményt jelentett. S akkor már nem volt fölösleges a sorok írása, noha – bevallom – én többen reménykedtem.
