1901. április 18-án született Németh László, Kossuth-díjas író, esszéista, műfordító, a múlt századi magyar irodalom kimagasló alakja. Regényeiben kivételes lélektani és társadalmi érzékenységgel megformált női hősök mellett drámáiban nagy formátumú férfialakokat mintázott meg. VII. Gergelye (1937), Széchenyije (1946), Galileije (1953), Görgeyje (Az áruló, 1954), Gandhija (1962), és még sok más hőse az olvasók, a színházi közönség és a színészek, a rendezők életében is meghatározóvá lett.
Pályája kezdetétől írt drámáit már az 1930-as években játszotta a Nemzeti Színház, s később, különösen az 1950-es évek második felétől, igen nagy jelentőségű és hatású színházi előadások születtek a korszak egyik legnagyobbjaként tisztelt író drámáiból és néhány vígjátékából.
Az író felsőgödi villájában töltötte élete jelentős részét, és a Duna-parthoz is sok élménye kötődik. Szeretett ott élni, és rengeteg műve köthető a felsőgödi évekhez. A Felsőgödi Általános Iskola volt az első, amely felvette a nevét (1979), majd néhány évvel ezelőtt az iskola kezdeményezésére emléktáblát helyeztek el az írónak a Duna út 7. szám alatti ház kerítésén.
Lánya, Németh Magda így emlékezett apjáról és a felsőgödi évekről a Mesélő gödi képes levelezőlapok gyűjteményben:
“Nagyapám, Németh József és apám, Németh László nagyapám nyugdíjba vonulása idején, 1929-ben közösen vették meg Felsőgödön, a Duna út 7. szám alatti szép, tornyos villát.
Legidősebb nővérem, Gabriella (becenevén Pocó) ekkor 2-3 éves kislány volt, és Felsőgöd lett élete középpontja. Sajnos az első évek az örömök mellett nagy szomorúságot is okoztak: Pocóka hosszú kórházi kezelés után három és fél évesen, 1930-ban Felsőgödön elhunyt. Itt van eltemetve kistestvérével, Katával (†1942) a felsőgödi temetőben. Pocóka után én voltam a következő élvezője a felsőgödi háznak, később születtek testvéreim: Judit, Ágnes és Csilla.
Úgy tudom, hogy mindegyikünket Felsőgödön, a villánk toronyszobájában keresztelt meg a helybeli lelkész.
A ház roppant barátságos volt: négy szoba mellékhelyiségekkel, szivattyús folyóvízzel, elöl és hátul is terasz. A lakás dekorációja a nagyanyám által készített, kézzel horgolt függönyökből, és az általa szőtt magyar perzsaszőnyegekből állt, ezzel is barátságos hangulatot teremtve. A kert talán még érdekesebb: az utcára lejtős előkertben virágoskert, majd sűrű orgonabokrok, hátul hatalmas homokozó, hintaállvány, majd egy U alakban körülfutó sétaút. Itt a gyümölcsfáknak szinte minden fajtája megvolt, és a legtöbb termő bokorféleség is. A kert végében szőlővel befutott lugas padokkal és asztalkával, kitűnő hely társasjátékozásra. Mintha csak az egész kertet a mi szórakozásunkra és hasznunkra telepítette volna a nagyapám.
Nagyon szép heteket, hónapokat töltöttünk itt a nagyszüleimmel. Nagyapám kitűnő pedagógus volt. Sokat sétáltunk a Duna-parton, séta közben sok ismeretet adott át anélkül, hogy okító lett volna. Így volt ez különösen a korai években, 1938-ban bekövetkezett szélütéséig. Később is foglalkozott velünk, de már nem azon a szinten, mint korábban.
A Duna partja más szempontból is nevezetes lett: ott volt a Kék Duna Vendéglő és Szálloda, ahol nyaranta sok ismerős jelent meg. Szüleim is sok időt töltöttek a harmincas évek elején Felsőgödön; eveztek, úsztak, sőt teniszeztek is a Kék Duna Szálló pályáin. A strandra lovas kocsin jutottunk le, ami nyáron körülbelül óránként fordult meg a part és a vasútállomás közt. Ez egy ülőhelyekkel ellátott nyitott, szekérszerű kocsi volt.
A strandon volt egy fordított L alakú stég, ami egyúttal csónakkikötőként is szolgált. Már háromévesen engedélyem volt a stégen belüli vízbe bemenni, s itt addig próbálgattam „a nagyoktól” ellesett mozdulatokat, amíg csak magam is megtanultam úszni.
A legemlékezetesebb esemény jóval később, 1944 márciusában következett be. 19-én, a német megszállás napján anyám elhozott az Erzsébet Nőiskolából, ahol Judit és én bentlakók voltunk. A Nyugati pályaudvaron találkoztunk apámmal és Illyés Gyulával, és mindannyian kivonatoztunk Felsőgödre. Izgalmas napok következtek, mivel egyes hírek szerint, mindkét író rajta volt a németek feketelistáján. Inkognitóban kellett volna maradjunk, de ez a felsőgödi körülmények közt nem sokáig sikerült, úgyhogy a két férfi más „búvóhelyet” keresett.
Anyu és a négy lánygyerek a nagyszülőknél maradt. Ott néztük végig, ahogy a csillogó napsütésben az amerikai bombázó Liberátorok Budapest felé tartottak – majd rövidesen hallottuk a bombák becsapódását.
A nyarat mégsem töltöttük Felsőgödön. Mezőszilasra, apám választott szülőföldjére húzódtunk át, ami akkoriban teljesen kiesett a háború eseményeiből. Ez volt az utolsó tartózkodásunk a felsőgödi Németh-házban. Nagyszüleim a front átvonulását – úgy tudom – jobbára éhezve ott érték meg, és 1945 tavaszán ők is Mezőszilasra, nagyapám kedvenc unokahúgához mentek. Nagyapám ott is hunyt el 1946 tavaszán. Úgy tudom, nagyanyám sem tért vissza a felsőgödi házba, ami hamarosan eladásra került” – írta Németh Magda.
