1848. március 15-e: Forradalom és tanulságok címmel, levélben osztotta meg lapunkkal ünnepi gondolatait a Göd Fejlődéséért Frakció, melyet most teljes terjedelmében közlünk.
Amikor március 15-ét ünnepeljük több, mint 150 év távlatából, egyszerre figyelünk a napra, a megelőző és az elkövetkező évekre, évtizedekre. 1848. március 15-e nem csupán egyetlen nap. Az aznapi események a XIX. század elejéhez nyúltak vissza és sok tekintetben máig meghatározóak a következményei.
Az igazságtalanság és az elnyomás mindig megszüli a maga forradalmát. Így volt ez a reformkor végén is, mikor a modernizációs kísérlet elérte határait, és nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági rendszer és az idegen érdekeket szolgáló kormányzat alkalmatlan a refomkori követelések teljes körű végrehajtására. Az ország maradt ebek harmincadján, idegen érdekek és máshonnan idevezényelt hivatalnokok rabságában.
A forradalmi helyzet próbára tette az országot – és az ország remekül vizsgázott. Európa egyik legnagyobb hatalmát tudtuk sokáig sarokba szorítani. A siker titka a lelkesedés és az összefogás volt, az első magyar kormányban minden irányzat egyszerre tudott helyet kapni, egymás mellett ültek a legjobb államférfiak. Ha vitájuk is volt egymással, az országért félretették nézeteltéréseiket, és közösen dolgoztak, tették, amit lehetett és amit tudtak – az országért, mindannyiuk otthonáért.
Sajnos ez nem tartott sokáig. A központi hatalom sokáig úgy tett, mintha meg akarna egyezni, mintha engedményei valósak lennének. Aztán ahogyan fordult a hatalmi helyzet, 1848 őszére már lehullott az ájtatoskodó álarc, és elindult a támadássorozat ellenünk. De a magyar honvédek hősies helytállása reményt hozott nemcsak idehaza, de Európa összes elnyomott népének.
És bár honvédek vére a győzelemhez nem lehetett elég, de a hősi hírnévhez igen. Ma is büszkén húzhatjuk ki magunkat, ha rájuk gondolunk. Ők adták a hitet, hogy minden józan megfontolás ellenére is, győzhetünk egy nálunk jóval nagyobb hatalom ellen is. Mert az elnyomónkat legyőztük, a császárnak szégyenszemre segítségért kellett könyörögnie.
Kossuth döntése a trónfosztásról, melyet az Országos Honvédelmi Bizottmány (a forradalmi kormány) és a parlament tiltakozása ellenére, rettentő demagógiával erőltetett keresztül: a forradalom bukásához vezetett. A helyzet akkor még nem volt alkalmas a függetlenség kikiáltására. Az elhamarkodott cselekvés tragédiába torkollt. A szomszédos népek, akik szövetségeseink kellett volna, hogy legyenek ebben a küzdelemben, ekkor már rég ellenünk harcoltak. Pedig valójában az ő érdekeik könnyebben lettek volna összehangolhatók a mieinkkel, de a türelmetlenség és az önhittség kizárta a lehetőséget, hogy a szövetségeseink legyenek.
Kossuth saját döntésének felelősségét nem vállalta, és mindenki mást hibáztatott a szükségszerű vereségért. Szomorú pillanat, amikor saját maga menekülése közben még további küzdelemre szólítja fel a fővezérré általa kinevezett Görgeyt, a szabadságharc egyik legzseniálisabb tábornokát. Egy olyan helyzetben, amikor már teljesen reménytelen a helyzet, sokszoros túlerő üldözi a maroknyi magyart, egy felelős vezetőnek már a csak a rábízott emberek sorsa lehet a fejében. A hadszíntéren már nem lehetett nyerni.
A felelősség áttolása tökéletesen sikerült, a nép emlékezetében a menekülő Kossuth maradt a hős, az embereket értelmetlenül feláldozni nem hajlandó Görgey pedig az áruló bélyeget kapta. Az ember, aki Bemhez hasonlatos zsenialitással szabadította fel a Felvidéket, szégyenben kellett éljen, mert sokan bedőltek egy jól hangzó hazugságnak, az igazságnak pedig túl sok árnyalata volt. De az igazság pillanata is eljött, mikor 207 honvédtiszt nyilatkozatban állt ki Görgey mellett, Kossuth tevékenységéről pedig egyre több a kérdőjel.
Amit a forradalommal nem tudtunk elérni, végül mégis sikerült. Amikor fordult az európai helyzet, és az ország egy integratív politikust követett, okosan ki tudtuk használni a lehetőséget, a tárgyalóasztalnál el tudtuk érni céljaink zömét. A higgadt, tárgyszerű Deák főművével, a kiegyezéssel alapozta meg a milleniumi éveket, amikor Európa élvonalába tudtunk emelkedni. A kontinens első metrójával, a világkiállítással, a Parlamenttel – egy modern világváros, „Kelet Párizsa” születésével.
Elődeink erényeit, harcait, áldozatait becsüljük meg, hibáikból tanuljunk, és tekintsünk a jövőbe! Ha elbukik forradalmunk, de a józan igazság a mi oldalunkon van, a türelemben és a kitartó munkában még mindig bízhatunk. Ahogy az idő előtt távozó Kölcsey is intett minket: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort. Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
