Pintér György: „Trianon velünk él és a mai napig hat”

A nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott ünnepi megemlékező beszédet Pintér György, önkormányzati képviselő a Várdombon június 4-én.

A rendezvényen elhangzott beszédét most megosztjuk önökkel is:

„Könnybe borul tekintetünk és fekete gyász borong szívünkben, amikor belépünk az új korszakba, mint az egész magyar történelemnek legboldogtalanabb nemzedéke” – így próbálta kifejezni 1920. június 4-i címlapján a 8 órai újság, az egyik legjelentősebb korabeli bulvárlap azt a kollektív zsigeri gyászt, fájdalmat, keserűséget, ami áthatotta akkor a magyar társadalmat.

Trianon ma 101 éves, és, már bocsánat a kifejezésért, se kiköpni, sem lenyelni nem tudjuk, talán azért sem, mert nem is lehet. Vannak, akik el akarják felejteni, vannak, akik el akarják felejtetni, de nem megy. És míg a két háború közti magyarországi politika egyik központi kérdése volt Trianon és következményei, addig a kommunista diktatúra több, mint négy évtizede alatt, sőt még utána is egy darabig a magyarországi tankönyvek elhallgatták, vagy elmaszatolták azt.

Pedig Trianon velünk él, és a mai napig hat. Lehetőséget ad akár pártpolitikai csatározásokra is: gondoljunk csak a választási törvényre, vagy még inkább arra, hogy milyen súlyos teherként nehezedik a magukat magyarként meghatározókra a 2004. december 5-i népszavazás. Trianon és az összmagyarság, illetve az ezekhez való viszony ma is sok esetben politikai választóvonal és sajnos manipulációs bázis. Nagy kérdés, hogy miért játszható ki immár Magyarországon is a magyar kártya, miért van az, hogy a magyar érzelműek, az összmagyarságban gondolkodók egyeseknek inkább ellenség mint partner.

Trianon és a többi Párizs környéki békeszerződés/diktátum nélkül az elmúlt 100 év nem érthető, és nem értelmezhető sem közösségi, és nagyon sok esetben egyéni vagy családi szinten sem. Tegnap este egy baráti társaságban beszélgettünk kilencen, és mondtam, hogy ma miről fogok beszélni. Közel 30 éve ismerjük egymást, és most derült ki számunkra, egymás számára, hogy egy kivételével mindannyiunknak a mostani határokon túl nyúlnak a gyökerei. Volt, aki elmondta, hogy miután a nagyapja nem esküdött fel a csehszlovák államra, ezért 1920. végén, „tapintatosan” Szent Karácsony napján, néhány órát adva az összepakolásra, bevagonírozták őket, természetesen marhavagonba, és Magyarországra deportálták a családot. Szó szerint átlökték a vasúti kocsit magyar területre, hogy aztán még két évig lakjanak sok-sok ezer más magyarhoz hasonlóan egy vasúti kocsiban a Ferencvárosi Pályaudvaron. És volt egy másik család a társaságban akiknek felmenőit szintén deportálták az első világháború után, de ők 1938-ban visszamentek az akkor visszatért területre, hogy aztán a második világháború után újból deportálják őket, s így kétszer lettek kitelepítve a szülőföldjükről. Ezeknek a családoknak a tragédiája nem egyedi jelenség volt – a háborús összeomlás és a békeszerződés következményeként 1918 és 1924 között 4-500 ezer menekült érkezett a megmaradt országterületre. Sokan költöztek közülük Gödre is. Gondoljunk csak Bozóky Gyulára, aki a családjuknak az új helybeli, tehát román hatóságokkal történt összetűzését követően 1922-ben eladta a nagyváradi házukat, és családjával Felsőgödre költözött.

Bár furcsán hangzik, de fel lehet tenni a kérdést Trianonnl kapcsolatban is, hogy a pohár félig üres vagy félig tele van. Túl a fájdalmas emlékezésen, a valóban igazságtalan döntések felidézésén, túl azon ahogy látjuk, hogy az elcsatolt területeken a szórványmagyarság eltűnik, a vegyes részek szórványosodnak, a tömbmagyarság hígul, szélei letöredeznek, mégis lássunk néhány olyan elemet, aminek, ha persze nem is teljes szívből, de örülhetünk. Mondok két ilyen dolgot:

1. lehetett volna a trianoni döntés még súlyosabb is. Magyarország jelenlegi területe 93 ezer km2. Ha valamennyi az előre és a tárgyalások során benyújtott követelést kielégítik, akkor ma Magyarország területe a mostaninak is csak a kétharmada lenne, 62 ezer km2, és egyebek között Balassagyarmat, Salgótarján, Pécs, Békéscsaba, Szigetvár, Zalaegerszeg és Szombathely is más államhoz tartozna – egyébként a csehek nyújtottak be menet közben igényt Miskolcra is

2. nagy veszteségekkel, de túléltük Trianont és nem tudták felszámolni a magyar identitást a határon túl, és sok helyütt Dunaszerdahelytől Kézdivásárhelyig, Alsólendvától Beregszászig él még a magyar nyelv és identitás. Él, sőt egy-egy találkozó az ott élőkkel sokszor nekünk, a határ ezen a felén élőknek még megerősítő is a magyarságunkban.

Ahogy készültem a mai beszédre két dolog lett egyre nyomasztóbb számomra. Az egyik, hogy a trianoni diktátum elkészítésében szerepet játszó államok és szövetségeseik, a franciák, az angolok, az amerikaiak, a csehek, a szerbek és a románok, de még az osztrákok részéről is a kettős mérce ebben akkor is mennyire működött. Ennek egyik kiváló példája a népek önrendelkezési joga. Az iskolában is tanultunk a wilsoni elvekről. Woodrow Wilson az Egyesült Államok elnökeként azt írta, hogy „Ausztria-Magyarország népeinek meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Ez volt a híres wilsoni elvek 14 pontjából a 10. Csak ezt a mi esetünkben nem érvényesítették, pedig kértük. Többször is elhangzott, hogy Magyarország elfogadja egy esetleges népszavazás eredményét, de ennyire már nem volt fontos a népek önrendelkezése. Egyébként pontosan tudták a nagyhatalmak, hogy módosítani kellene a határokon, s erre különböző időpontokban az angolok, az olaszok, sőt az amerikaiak is hajlandók lettek volna, de a franciák egy esetben sem engedték érdemben elmozdítani a határokat.

A másik nyomasztó gondolat a naivitásunk és felkészületlenségünk. Az a fajta naivitás, hogy például a románok gyulafehérvári gyűlésére, melyen kimondták, hogy el akarnak szakadni Magyarországtól, a magyar államtól, és egyesülni akarnak Romániával, a MÁV, a magyar állam vasútja különvonatot biztosított a nagygyűlésre igyekvő tömegnek, az erdélyi katolikus püspök saját palotájában szállásolta el nagygyűlésre érkező román egyházfőket, és megnyitották a küldötteknek a katolikus főgimnázium épületét is… (Kis színes, hogy a katolikus főgimnáziumból a Román Nemzeti Tanácshoz később benyújtott veszteséglista szerint számos tárgy eltűnt, a legfeltűnőbb az volt, hogy az összes tantermi hőmérőnek lába kelt.)

A másik dolog, ami számomra nagyon bántó, hogy az ország magyar politikai vezetői mennyire nem voltak felkészülve arra a helyzetre, hogy felbomolhat az a szövetségi rendszer, államstruktúra, az Osztrák-Magyar Monarchia, amiben addig éltek. Nem volt felkészülve a magyarság, s ezen belül különösen is a magyar politikai elit. A mindenkori politikusok felelőssége a napi politikán túl a távlati gondolkodás, a pillanatnyilag lehetetlennek tűnő forgatókönyvek végiggondolása. Akkor az első világháború végén nem volt egy minden eshetőséget végiggondoló nemzetpolitika, nemzetstratégia, nem voltak tervek az elképzelhetetlenre. Pedig az elképzelhetetlen bekövetkezett, és míg a világháború utolsó napján nem volt idegen katona Magyarország területén, a háború után néhány hónap alatt érdemi ellenállás nélkül ellenséges csapatok megszállták az ország kétharmadát, majd végül a románok még Budapestre is bevonultak. És a megszállt területek túlnyomó részéről ezek a csapatok már nem vonultak ki. Így előállt egy olyan helyzet, hogy lecsatolták az országról a Kárpátokat, és más államhoz kerültek olyan városok mint Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Szabadka és Zombor. Nagy kérdés számomra, hogy van-e ma magyar nemzetstratégiai műhely, igazi nemzetstratégiai gondolkodás.

Fontos kérdés, hogy mit tehetünk, mit tegyünk ma élő magyarok?

Trianon rávilágít arra, hogy fel kell tegyük magunknak a kérdést, hogy kik és mik vagyunk, mit jelent számunkra a magyarságunk határon innen és túl, és mit jelent számunkra a magyar múlt és a magyar jövő családi és közösségi szinten határon innen és túl. Gondolkozzunk el azon, hogy miért fontos nekünk ma a külhoni magyarság? És azon is, hogy miért gondolják sokan, hogy a határon túliak nem fontosak nekünk. Pedig az az érzés, hogy magyar vagyok, a határon túl sokszor még erősebb is – és mégsem tartozunk össze? Jó lenne, ha eljutnánk oda, hogy ne következzen be egy újabb, a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló esemény, amit a határon túli magyarok többsége úgy élt meg, hogy az antant és szövetségesei után a saját anyaországuk is megalázta, elutasította őket.

Fontos, hogy építsük a kapcsolatokat egymással határon inneni és túli magyarok. Építsünk kapcsolatot egyéni, családi és közösségi szinten, ismerjük meg minél jobban egymást és a közös múltunkat, hisz már a rómaiak is tudták, hogy historia est magistra vitae. Azaz a történelem az élet tanítómestere.

Szívből kívánom, hogy Trianon mai napig tartó hatása ne szétválasszon minket, hanem erősítsen meg mindnyájunkat magyarságunkban, összetartozásunkban, érezzük meg a közös múlt, a gazdag közös kultúránk, a csodás anyanyelvünk összetartó erejét. Kívánom, hogy kinek-kinek a szülőföldjén lehessen és legyen magyar jövője, és ünnepeinken együtt tudjuk énekelni közös nemzeti imádságunkat, a magyar himnuszt.

Isten, határon innen és túl áldd meg a magyart!”